Haibun/ Note

Erdősuttogó

Október 10.

Egy fiatal bükkfával kezdődött egy szeles napon, tavasz közepén. Valami késztetéstől vezérelve, amit most nem tudok megmagyarázni, a fülemet a sima, szürke kérgéhez szorítottam, és hallgatózni kezdtem. Meglepetésemre hangot hallottam: egy titkos belső nyikorgást, mint egy elfojtott nyögést, ahogy a korona csavarodik a szélben. Hang volt - a fa hangja. Minden egyes ág, ahogy magasan a lombkoronában ringatózott, visszhangot küldött lefelé a fa akusztikus testén keresztül a fülembe, miközben türelmesen guggoltam az oldalán.

Ekkor lettem a fák hallgatója: Hamar rájöttem, hogy a sima kéreg a legjobb; minél vastagabb a parafaréteg, annál halkabb a hang. A hajlékonyak dallamosabbak voltak, az öregek lakonikusabbak, szűkszavúbbak. De mind beszélő.

Aztán egy nap észrevettem, hogy egy kőrisfa felső ágain egy harkály kalapál. Odalopakodtam a bükkfa tövéhez, és a kéreghez szorítottam a fülemet: ta-tum ta-tum ta-a-TUM ta-tum... A fa minden egyes ütésre megremegett. Még a madár karmainak kaparása is felerősödött: minden mozdulat visszhangzott bennem, mintha a madár, a fa és én egyetlen, csengő rezgésben egyesültünk volna.

Tüzes színvarázs

Napfény máglyát gyújt

Levélszőnyegen.

Mindenszentek hava – a köd, a dió – és az ősz fénye

Október 4. vasárnap.

Az október már nem akar nyár lenni. A kert lassan téli álomra készül.

A szőlő között egyre több a csönd. A rókák is eltűntek, mintha a leszüretelt fürtökkel együtt az ő esti ösvényeik is eltűntek volna. Rozsdaszínű levelek rezdülnek a tőkék között, a levegőben a föld hűvös illata száll. A hajnalkor párafelhők pöfögnek a rét fölött, a zöld levelek ezüstösen hajolnak meg a harmat alatt. A fák lassan elengedik leveleiket, engedve az őszi szél leheletének. A dió koppanása úgy hangzik, mintha maga az ősz topogna a kertkapu előtt.

A gombafonalak tovább szövik láthatatlan útjukat, a gyökerek között lassú üzenetek járnak. Ami odafent elmúlásnak tűnik, odalent talán éppen a kezdet.

A Hold Kertje emlékezik.

Amikor este felkúszik a Hold, és kancsójából ezüstös fényt önt a tájra, a kert egy villanásnyi időre visszakapja a nyári fényét.

Köd ül a kertre –
lehullott levelek közt
lélegzik a csönd.

Szent Mihály hava- a Hold, a szőlő - és a születés 

Szeptember 26. szombat

A somogyi dombok fölött a nap már közelebb hajol a földhöz. Ahol a kert lassan erdővé álmodja magát, a sárguló levelek magukba isszák az arany és a bíbor fényét, mintha a föld még egyszer összegyűjtené magában a nyár melegét a közelgő éjszakákra.

A tőkékről lecsüngő mézédes szőlőszemek roppannak a rókák fogai alatt, s a dús, omlós talajon narancssárga tökök hevernek, mint a földre tévedt őszi napkorongok.

Ebben a csendes ritmusban érkezik meg a szeptember — és vele együtt bennem is fordul egyet az idő.

Ahogy a természet lecsendesedik, úgy válik tisztábbá a belső hang. A gyökerek mélyebbre húzódnak, a termés beérik, a fény lassabban jár a lombok között. És ami megmarad, az már nem akar több lenni önmagánál: a föld illata, a gyümölcs édessége, a lehulló levelek nesze, a kert lélegzése.

A puszta, hamisítatlan jelenlét.

A Hold Kertjében.

Sárguló levél -
szőlő édes leve csurran,
hajlik már a fény.

Kisasszony hava

vagy másképpen az Új kenyér hava.

Rekkenő hőséggel robbant be az augusztus. Perzselt, égetett, kiszáradt a kertben sok minden. A kicsi fák nem bírták, hőgutát kaptak. A nagyok is roskadoztak a fájdalom alatt. A szívem szakadt meg értük. Nemcsak a kár, ami porig sújtott, hanem a veszteség, és fájdalom az elpusztult kertem miatt. Kezdhetek újból mindent.

Szélfútta réten 

Lankadó virágmező.

 Esőért kiált.

Holdfény‑napló

2026 július 18.

A reggeli erdőben a fény úgy csorgott végig a fák kérgén, mintha a Hold küldte volna visszhangnak. A talaj alatt micélium‑szálak rezdültek; meglassítottam a lépteimet, hogy meghalljam, mit mond a föld. A hátizsákomban terepnaplóm, a növényhatározóm és egy kis kézi mikroszkóp lapult, amivel a spórák finom mintázatait vizsgálom. A táj mélyrétegei ma különösen hangosak - mintha a gyökerek is lélegeznének. 

Elszaladt az idő. A délutáni fény ma lassabban ért földet, mintha a kert minden levele egy pillanatra visszatartotta volna a lélegzetét. A talaj felszíne alatt finom rezdülések futottak végig, ahogy a gyökerek egymásnak adták tovább a nap üzenetét. A csend nem üres volt, hanem tele apró mozdulatokkal: egy hangyajárat halk morajával, egy gombafonal lassú, biztos növekedésével. A Hold kertje ma nem szólt hangosan - csak engedte, hogy észrevegyem.

Lassítsd le lépted!

Gyökerek ősi hangján 

suttog az erdő. 

Micélium hangja szól.

Szív dobban talpad alatt.

A Meta kék gombja 

2026.július 20.

Ma csak meg akartam mutatni egy kertet,a KERTET az Instán. Csak egy nevet, néhány gondolatot, egy helyet jegyeztem fel, ahol a tudomány és a természet találkoznak.

Aztán megláttam a kék gombot.

"Bejegyzés kiemelése." Egy ártatlan kattintás után hirtelen számok és keretek vettek körül. Napi költségkeret. Célközönség. Valami hatalmas összeg villogott előttem.

- Jaj nekem, hát én még csak a magokat keresem, nem egy egész erdőt akarok megvenni! - mondta bennem a kertész.

Bezártam az ablakot, hevesen dobogott a szívem.Csak nem rontottam el valamit, csak nem vonnak most le extra költséget tőlem?

Vannak dolgok, amelyeknek idő kell. A kertész nem húzza ki a növényt a földből, hogy megnézze, nő-e már a gyökere. A kert nem fut el. A mag nem sértődik meg, ha várnia kell. Nekem is tanulnom kell még az Instát.

kék gomb alszik még
a holdkert első magja
csendben gyökeret ver 

**

csendes délután
egy mag még a föld alatt -
holdfény őrzi őt